Február 17.-én este kezdetét vette egy új projekt, az első magyar, interaktív, online whisky kóstoló, a Dramtagozat. Az előzményekről ebben a blogbejegyzésben ovashattok.

Ma az első kóstolást lezáró részhez érkeztünk. Az alábbi posztban lesznek leleplezve a whiskyk, amiket a résztvevők a vakkóstolás során teszteltek. A posztban kicsit összefoglalom az estét, és megnevezem az italokat.

Kezdjük azzal, hogy pár szóban felidézem, mi is a Barman’s Choice-Dramtagozat koncepciója. A skóciai tapasztalataim és whisky ismereteim alapján, az évek során kialakult egy ajánlási stílusom, amit a visszajelzések szerint, magán és szakmai szempontokat is figyelembe véve, sikeresen alkalmaztam ott, ahol eddig a skót whiskykkel dolgoztam. A nemzetközi whisky szcénában jól ismert Twitter-tasting metódust ötvözve ezzel, a magyar whisky rajongókra szabva, és az ő körülményeikhez igazítva lett kitalálva egy zárt csoportban zajló kóstolás, a Facebook felületén. A résztvevők öt whisky mintát kaptak (pontosabban hatot, erről majd később) amikről nem tudtak semmit. A cél az volt, hogy a saját stílusom szerint választott tematizálás mentén, élvezve a storytelling és a whiskyről való informálás keverékét, mindenféle előre elmondott kóstolási jegyzetek és információk nélkül tudjanak a résztvevők úgy élvezni, és megítélni egy italt, hogy csak a saját élményeikre támaszkodnak. Nem voltak előre leírt aromák, nem volt a whiskyről info, ami a PR anyagok révén befolyásolta volna a kóstolásukat. Minden sztori, amit a Dramtagozat alatt előadtam, csak egyfajta ívet adott. Egy betekintést, hogy lehet úgy is whiskyt kóstoltatni, hogy egy látszólag teljesen nem oda illő téma mentén haladva, a történetekhez egy-egy whiskyt kapcsolva, élvezhessék az érdeklődők a skót whisky és Skócia kultúráját. Ezt a saját érdeklődésemre épülő történetekkel vezetem fel nekik, úgy, ahogy skóciai bárokban, bármilyen, a whiskyre fogékony, arról érdeklődő, nyitott gondolkodású vendégekkel a való életben is teszem, tettem.

Az első Dramtagozathoz valami olyan témát igyekeztem választani, ami egyszerre tudja megmutatni az én ajánlási, kóstoltatási stílusomat, Skóciát és szakmai elvek alapján pedig olyan whiskyket, amik igazodási pontok lehetnek. Ezek az igazodási pontok egy nagy általánosságban vett téma, a housestyle, vagyis a lepárlók egyedi profilja köré épültek. A housestyle kérdés nagyon nagy és komplex téma, ezért igyekeztem úgy válogatni whiskyket, hogy azok megmutassák, melyik az a vonal, amit én igazán profil-whiskynek tekintek. Fontos volt, hogy lehetőség szerint oldschool stílusú whiskyket válasszak, amelyek stílusai nem a mainstream, könnyen befogadható vagy érthető irányt képviselik. Oldschool vagy régi iskola, ahol a lepárlók által képviselt hagyománytisztelet is része a főzdék stílusának. És egyben magamat is megmutassam, hiszen minden stílus mögött van valaki, valami. Régimódinak vallom magam sok kérdésben, főleg azokban, amiket a Dramtagozat első estéjén a sztorik, whiskyk mentén igyekeztem megmutatni. A tisztelet, a múlttal való törődés, a minőség, az egyediség, a vagányság, büszkeség, intellektus, és sok egyéb régimódi elv. Sajnos, régimódi. De, ez egy másik történet.

Az egész sztori a 3-as számú whiskyre épült (lásd majd alább), pontosabban egy olyan eseményhez kapcsolódott, ami majdnem napra pontosan akkor történt, mint amikor az első magyar Dramtagozat zajlott február 17.-én. Csak 325 évvel és négy nappal korábban kezdődött a történet…

Alább bemásolom azokat a posztokat, amiket a résztvevők is olvashattak, majd amikre reagálva és kommentelve elkezdődött, és kialakult a Dramtagozat iránya.

Így zajlott:)

“2017 elején járva, talán még aktuális arról beszélni, hogy egy új év indul. Egy új év, aminek az első napjaiban egy új stílusú kóstolási metódus, az interaktív, magyar nyelvű Dramtagozat bejelentetett, és remélhetőleg pozítívan fogja az egész évet végig kísérni. Mindenképp jelentős évnek tartom 2017-et ezért, már most.

Ez az esztendő Skóciának is hozhat sok örömet, hiszen a pár éve elbukott függetlenségi szavazás a Brexit után ismét esélyt kaphat. A jelek szerint csak idő kérdése, hogy Skócia újra szavazhasson arról, hogyan is képzelik el az országuk jövőjét a skót emberek (meg azok, akik külföldiek de jogosultak szavazni, ami valljuk be, bár demokratikusan hangzik, egyáltalán nem fair, de ez legyen az ő gondjuk). Legutóbb a függetlenségre szavazók aránya 45%-os volt, ezzel pedig nem tudtak többséget kiharcolni, így a Szabadság szellemisége, vagy eszménye, elbukott. Persze, akkor még nem sejtette senki, hogy a Nagy-Britannia melletti kiállás érvei közt első helyen álló európai uniós érveket alig két év múlva pont az angliai szavazók (meg azok a külföldiek akik jogosultak szavazni, ami valljuk be, bár demokratikus de nem túl fair, igaz, szart sem ért) árulják el. Ez az új év azonban új lendületet adhat a skóciai függetlenségi törekvéseknek. Sokan úgy tekintenek Skóciára, mint valami csóri, kis északi vad vidékre, akik örülhetnek, hogy a gazdag és hatalmas Angliával közösködhetnek, de azért Skócia évszázadokig önálló ország és nép módjára funkcionált, jelentősen befolyásolva a ma Brit-sziget néven ismert földrajzi egység történetét. Bár a nép és nemzet fogalma legalább annyira töredezett, mint egy bonyolultabb balkáni államé, Skócia még így is egységesebb és európaibb mint egy CIA által gründölt, szervkereskedők és drogbárok “alapította” Koszovó, ezért minden alapjuk megvan arra, hogy európai államként és népként kezeljük őket. Sőt!

Az első dram tehát legyen egy tószt a skótokra, és Skóciára! A poharatokban lévő whisky nem csak azt a célt szolgálja, hogy kicsit bemelegítse az ízleléseteket és felkészítse az alkoholra az érzékszerveiteket, hanem egyfajta jókívánság is, hogy a 45% legközelebb több legyen és megpróbálhassa újra, immár a 21.században Skócia is, milyen is a függetlenség az angoloktól :)

Slainte, Alba! “

Ezután a bevezető után, a résztvevők a szokásoknak megfelelően, kérdésekkel vezetve véleményt mondtak a whisky színéről, testességéről, illatáról, ízéről és lecsengéséről. Pár konkrét kérdést is feltettem nekik, mit gondolnak a kóstolt ital élménye mellett arról, hogy milyen whiskyt is ihattak, szerintük hivatalos palackozásról van e szó vagy független, kis cég palackozásáról, mi az általános megítélése a whiskynek és mennyit fizetnének egy üvegért a kóstolt dramból. Mindezek csak azt a célt szolgálták, hogy a saját válaszaikat, élményeiket a valós információkkal összevetve idővel majd megértsék, hol tart és hogyan működik a whisky business gyakorlati része. Hogy milyen whiskyket és miért, mennyiért jelentetnek meg a cégek, és persze, hogy mennyire reális az, ahogy ők ítélik meg ezeket az italokat. Bár az ízlés egyéni és egyedi, mindenki más, és mindenki máshogy élvezi, értékeli egy-egy adott ital illatait, ízeit, azért itt is van egy erős váz, amire figyelni kell.

Az első whisky számozás nélküli, kvázi műsoron kívüli ital volt. Látszólag. Mert az mellett, hogy nem számoltam fel érte semmit, egyfajta meglepetés dram volt, egy ajándék. De nagyon is tudatos választás volt részemről. Emlékeztek a bevezető posztra? Akarjátok mégegyszer elolvasni? Na, nézzük mi volt az első whisky és reményeim szerint helyére kerül minden a bevezető poszt mondatait tekintve.

Az első whisky a Spirit of Freedom 45 nevet viseli. Ez egy blended whisky, készítette és palackozta a J & A Mitchell Co. Ez a cég azonnal ismerős azoknak, akik a skót single maltokkal behatóbban ismerkedtek az elmúlt években. Ez a cég a campbeltowni Springbank Distillery ( és a Glengyle Distillery, meg a Cadenhead’s független palackozócég tulajdonosa). Jellemzően egy oldfashioned vállalat, tekintve a whiskyjeik minőségét, mind a cégvezetést és a szerepüket a skót whisky businessben. A Springbank srácok igazán azok, akik még őrzik a lángot! A whisky neve nem véletlen, hiszen ezt az italt a skót függetlenségi népszavazási referendum után jelentették meg. Sajnos a szavazás nem hozta meg a kellő számú igen voksot, 45 %-a a szavazóknak gondolta úgy, hogy igenis Skóciának függetlenedni kellene az Egyesült Királyságtól. Ezért a neve a whiskynek a Szabadság szelleme, rájátszva a spirit szó párlat értelmére és a szó eszményi értelemre is. A “45” a névben reflektál a 45 %-ra , mondjuk így, patrióta, nacionalista, függetlenségpárti skótokra, és a whisky maga is 45 féle különböző whiskyből lett keverve. Ez a második kiadása a Spirit of Freedom nevű whiskynek, korábban egy 30 éves italt kreáltak ehhez a névhez, a híres bannockburni csata 700.emlékére. Nekem nagyon szimpatikus ez az egészséges büszkeség, akár nevezhetjük nacionalizmusnak, semmi baj nincs vele. Sőt, azt hiszem ez a normális. Hagyománytisztelet, a múlt gondozása, büszkeség, “csak azért is!“-mentalitás.

A blended whisky különböző single maltok és grain whiskyk keveréke. Azt hiszem, hogy ennél szebb kezdő tósztot nem is igen találhattam volna. Bár a whisky nem egy hatalmas minőség, ezúttal azt hiszem az emocionális részt is belevéve a megítélésébe, egy kezdő italnak bevált. Ezzel az itallal nem csak a Dramtagozat és a Barman’s Choice stílusára hangoltam a résztvevőket, hanem bőven alkalmas volt arra is, hogy a whisky viszonylag egyszerű aromái és alkoholtartalma révén felkészítsem az érzékszerveiket a későbbi kóstolásra.

SPIRIT OF FREEDOM 45  45% abv, blended whisky

Színe halvány arany. Közepes-gyenge test. Illatában gabonás, lágy, egyszerű. Nem túl édes dinnye, szőlőlé és almalé, nem túl intenzív. Kóstoláskor lágy vanilia, reszelt citromhéj, könnyed piskóta, még több gabonás íz, tölgy. Semmi kiugró. Tiszta, puha, mint a skótok hozzáállása a referendumhoz. Semmi durvaság. Lecsengése gyors, nem jelentős, enyhe bors és édes tészta. Azt hiszem, a cél a 45 whisky összekeverése volt, semmint egy komolyan érlelt, komolyan vehető whisky. A könnyed egyszerűsége a sztorijával együtt megfelel egy tósztnak.

Ezután a felkészülést segítő dram után tértünk rá az este igazi kóstolósorára. Az 1-es számú dram előtti bevezetőben nagyvonalakban átfutottuk Skócia történelmét, majd elérkeztünk az 1650-es évekhez, és az azt követő évtizedekhez. Ez az időszak, pontosabban ennek egy igen furcsa emléke adta az alapot az első whiskyről való elmélkedéshez. Alább olvashatjátok a 1-es számú whisky előtti posztot.

“Kicsit kezdjünk időben távolról. Skócia első uralkodó dinasztiája a 800-as évektől már létezett, első királyuk Kenneth, az Alpin-házból. Ez az ág 1034-ig egyenesági, majd 1034-től egy kisebb generációs váltás után már Dunkeld-ház néven adja az uralkodókat. 1040-ben I.Duncant unokatestvére,Macbeth legyőzi, és megöli egy csatában. Ez a sztori Shakespeare révén ismerős lehet mindenkinek. Macbeth után egy kisebb polgárháborús időszak következik, majd 1058-ban I.Duncan fia kerül a trónra, III.Malcolm néven. Innentől kezdve apáról fiúra száll a trón, egészen 1286-ig, amikor III.Alexander egy furcsa balesetben (a krónikák szerint egy fagyos éjjelen lóháton száguldott egy “szerelmes” éjszaka felé, majd lova megbotlott és ő nyakát szegte) elhalálozik. III.Alexander ismerős lehet a Dalmore palackozásáról, ő volt az a király, akit egy vadászat során megmentett egy fiatalember, aki ezért nemességet és földbirtokot kapott. Ez a jelenet van megörökítve a Dalmore King Alexander III. nevű whisky dobozán és ezért használ a Dalmore alalpítása óta egy ezüst szarvasfejet logóként, mottóként pedig ennek a klánnak a latin jelmondatát. A Kenneth királytó III.Sándorig tartó skót történelmi időszak kicsit párhuzamba állítható az Árpád-ház történetével. Talán még a magyar történelemmel is, hiszen III.Alexander után az ország majdnem polgárháborús viszonyokba sodródik,interregnum van. Mint mondjuk a majdnem hasonló időszakra eső Károly Róbert felbukkanása, az Árpád-ház kihalása utáni időszak nálunk. A trónért egy Dunkeld -házi király testvérének unokája és dédunokája a jelölt. Ekkor a jószándékú skótók egy évszázadokra befolyással levő hibát követnek el. Meghívják I.Edward angol királyt, hogy döntsön ő a jelentkezők közül. Az angol király természetesen a gyengébbik jelöltet támogatja, hisz érdeke egy gyenge Skócia, így király a Balliol-ház jelöltjét választja. Ezután elkezdődik egy, kis túlzással a mai napig tartó gyűlölet, ami egy hol véres háborúk, hol pénz, hol világ, – hol Európa-politika diktálta időszak. A szerencsétlen angol befolyással meghozott királyválasztói döntés után tényleges polgárháború kezdődik. Erre az időszakra tehető a William Wallace-féle lázadás is, a legendás Braveheart moziból ismerős lehet. 1306-ban a Bruce-ház legyőzi a gyenge, angolok által támogatott Balliol-házat. A Bruce-ház 1371-ben kihal egyenes fiúágon, utóda egy a családhoz köthető nemesi vonal, a Stewart-ház lesz. Ezután egy kisebb megszakítást követően a Stewart-ház adja a királyokat, elsőszülött fiúnként, egészen 1542-ig, amikor I.Mária, V. Jakab király lánya kerül a trónra már csecsemőként, a cognatic primogeniture szabályai szerint. Mária pedig az a skót királynő, akit unokatestvére,I. Erzsébet angol királynő 1587-ben lefejeztet. A mai napig őt kezelik a skótok úgy, mint Queen of Scots, a legendás királynő, szimbolumaként az angolok elleni gyűlöletnek. És most egy fontos részlet. Miért kellett Máriát megölni? Mert Mária katolikus volt, ő örökölte volna az angol trónt, míg Erzsébet az anglikán egyház, azaz a VIII.Henrik óta ismert, a pápaságot elutasító egyházat képviselte.Az angol egyház és nemesi réteg tehát meggyilkoltatja az erőskezű katolikus királynőjelöltet. A gyilkos Erzsébetet Mária fia követi, mind az angol, mind a skót trónon, furcsa fricskájaként a történelemnek. Mária fia, I.Jakab néven angol és egyidőben VI.Jakab néven skót király, az első, aki ténylegesen egyesíti az angol és skót királyi házat, bár mindkét korona önálló is marad. Jakabbal veszi kezdetét a Stuart-ház, ami tulajdonképpen a Stewart-ház egyik ága, de a név már franciásan jelenik meg, köszönhetően a francia kapcsolatoknak.És itt kezdődik nagyjából a mai kóstolónk.

I.Jakab utódja, I.Károly uralkodása alatt egy totális és szinte követhetetlen, főleg vallási irányzatok mentén zajló állandó polgárháborús időszak zajlott. Az 1580-as évektől a skótok már saját reformista, kálvinista irányzatuk szerint irányították az ország vallási életét. E szerint teljesen elutasították a pápaságot és a katolikus dogmákból építkező egyházi szerveződést. Azt vallották, hogy nincs szükség püspökökre és állami egyházra, mert az egyetlen feje az egyháznak Jézus Krisztus, így követői és közte nincs szükség közvetítőkre. És mert nyilván az egyház jelentős hasznot szedett be az ilyen-olyan egyházi adókból, gondolom ez sem tetszett a skót presbiterek közösségi irányítást valló híveinek. I.Károly, bár látszólag támogatta a skót vallást, de továbbra is püspököket integrált a rendszerbe, ezzel gyakorlatilag pont a legfájóbb pontján sértve a skót irányzatot. Károlyt végül az angol polgárháborúban kivégezték, utódját II.Károlyt pedig a skótok királyukká választották. A két ország tovább vergődött a polgárháborúban, amelynek végén II.Károlyt trónfosztották és 1650-51-ben a Cromwell vezette angol hadak benyomultak Skóciába és ott is maradtak 1660-ig. Ekkor II.Károly újra trónra került, de ez még borzasztóbb elnyomást hozott a skótoknak. A Covenanter néven ismert lelkészeket halál terhe mellett elmozdították állásaikból és szó szerint tűzzel-vassal gyilkolták őket az episzkopális rendszerhez hű királyi erők. A Covenanterek azok a keményvonalas reformista,presbiter irányzatot követték, ami mentén Skócia a korábbi évtizedekben létezett. Ezek a lelkészek a közösség választása által kerültek hivatalba, és erős hitéletet szerveztek és irányítottak a saját közösségeiken és az országon belül. A károlyi törvények brutálisak voltak. Nem csak megfosztották őket az új rend nevében hivataluktól, és helyükre-bár tartva a vallási irányt-püspököket neveztek ki, hanem halálos ítéletet mondtak ki a covenanterekre. Szó szerint irtották, gyilkolták a régi hivatali embereket. Ebben az időszakban egy Alexander Peden nevű lelkész, hűen hitéhez, 23 éven keresztül járta Skóciát és tartott istentiszteleteket a szabadban. A gyilkos időket úgy igyekezett átvészelni, hogy valódi bőrből és emberi hajból egy maszkot készített, amit utazásai során viselt, hogy ne ismerjék fel. Ezt a maszkot jelenleg a Nemzeti Múzeumban lehet megtekinteni Edinburghban, miután az 1840-es években a leszármazottainak egy vidéki házában felfedezték egy poros dobozban. Generációkról generációkra őrizték ezt az ijesztő maszkot, amire még igazi emberfogak is voltak applikálva. A képeken láthatjátok mi maradt belőle. A paróka, a maszk és Peden kardja. Kicsit ijesztő, nem?

Néha maszkot kell viselni, hogy túlélj.

De mi köze ennek a whiskyhez? Hát maga a maszk, mint szimbólum. Az elfedés.

És itt érkezünk meg a whiskyhez, általánosságban. Hiszen nagyon sok whisky visel “maszkot”. Ahogy Peden, úgy sok skót lepárló a 20.-21.században a túlélésért fedni kényszerült gyengeségeit. Míg Peden azért viselt maszkot, hogy erejét, a legyőzhetetlen hitet, a valamihez való hűséges elköteleződést hirdethesse, alárendelve annak azt, hogy ideiglenesen el kellett fedni igazi lényét, addig a whisky lepárlók viszont a maszkot sokszor a gyengeségeik elfedésére használják. Peden ijesztő, szörnyű bőrmaszkja a skót whisky világában egy sokkal kellemesebb “maszk.” Ez a maszk a finiselési technika, az utóérlelés. Mindenféle boroshordókat alkalmaznak, hogy fiatal whiskyket tudjanak minél hamarabb a piacra dobni, igy túlélve az első évtizedet, ami egy új vagy újrainduló lepárló esetében létfontosságú időszak. Persze, egy maszk nem csak arra jó, hogy fedjen, sokszor arra, hogy kiemeljen valamit. Gondoljunk a színházi maszkokra. Így egy-egy wine finish több esetben is segít, hogy egy-egy nyersebb aromát lágyabbá tegyen, vagy adott esetben remek egyensúlyban a whiskyvel, valóban jó italt hozzon létre. De felmerül a kérdés, hogy meddig érdemes maszkot viselni? Ahogy Peden példája mutatja, néha kényszerből akár élete végéig is. Ahogy viszont pár skót lepárló esete mutatja, egy idő után amikor már megerősödik a márka, vannak minimum tíz éves készletek, és szerencsés esetben ezek a készletek minőséggé is érlelődtek, elhalkulhatnak a szines utóérlelések harsányságai. Mint például az Arrannál. Én most egy olyan whiskyt választottam kezdésnek, amelyik rengeteg kritikák kapott egy időben, hogy nem képes megmutatni magát, az igazi arcát. Pedig mindig is magát adta, mint Peden. Rengeteg követőt és legalább annyi fanyalgót szerzett magának ez a whisky. Pedig mindig ott volt a housestyle, de kétségtelen, hogy néha kevésbé jött át a gyakorlatban az, amit pedig a lepárló mindig is hirdetett magáról. Hogy ez a housestyle. Ez, amit kapunk. Sőt, sokszor még rá is erősítettek erre. Hittek benne, mint Peden hitt abban, amiért évekig elfedte magát. Hogy túléljen.

Én most egy olyan whiskyt választottam, ami 5 évvel ezelőtt jelent meg. Akkor, amikor még a magyar whisky kultúra még gyerekcipőben járt, de már rajta volt azon az úton, ami elvezette, hogy két napos whisky showt tud rendezni mert akkora az érdeklődés, és magyar nyelvű interaktív kóstolót lehessen az igényekre építve tartani a Facebookon:)

A whisky 1995-ös desztillálás, ami azért érdekes, mert ezalatt az idő alatt a lepárló zárva volt. De akkor hogyan kerülhetett mégis párlat a hordókba ebből az évből? Úgy, hogy gyakran megesik, hogy egy-egy lepárlót a szomszédos, sokszor üzleti szempontból versenytárs lepárlók személyzete, a berendezések karbantartása érdekében, vagy tiszteletből, időről-időre használ. Volt erre példa az Ardbeg és a Laphroaig esetében, vagy a Glen Scotia-Springbank viszonylatban is. A hit életben tartotta a lepárlókat, akik mára kultikus főzdékké nőtték ki magukat.

Az általam választott whisky szerintem ennek a lepárlónak az igazi stílusát hozza, nem véletlenül választottam akkor, amikor egy maszkról szóló bevezetővel kezdtem a mai sessiont. Ez most egy olyan whisky lesz,amikor nagyon nem viselnek maszkot. Majd meglátjátok, milyen nehéz megítélni ezt a kérdést, és mennyire nem lehet egy kinyilatkoztatással elintézni, mit is jelent a housestyle. Mert ez a whisky akkor is egyedi profilt hoz, amikor nem visel maszkot, és akkor is, amikor igen. Esetében a housestyle maga a párlat.

Na nézzük:) “

Ez a kicsit hosszúra nyúlt szösszenet vezette fel azt a whiskyt, amiről azt írtam, számomra ez egy igazi housestyle whisky. A lepárló a Bruichladdich Distillery, amelyik a 2000-es években került magánkézbe, mitán majdnem az enyészeté lett. Elhivatott befektetők, és egy legenda a skót whisky világából, Jim McEwen master blender állt neki, hogy felépítse- szó szerint- a Laddie reputációját. Maga a főzde egy viktoriánus lepárló, vagyis a brit történelem egyik leginnovatívabb időszakából származik. Az alaphelyzet sem egyszerű, hiszen Isle of Islay szigetén a Bruichladdich az egyik olyan lepárló, amelyik tőzegmentes whiskyt készít, és készített mindig. Ez olyan, mintha Tokajban valaki vörösborokkal foglalkozna. Nincs vele gáz, sőt, érdekes, de azért mindenki Tokajtól fehér vagy desszertborokat vár. Ahogy Islay szigetéről is mindenkinek a tőzeg, a füst, a nehéz aromájú whiskyk jutnak az ember eszébe. Persze, később, pont a Laddie stílusának megfelelő kinyilatkoztatásként, elkészítettek egy heavily peated, kiváló Islay-style whiskyt Port Charlotte néve, majd egy ultra-peated verziót, Octomore néven. Ha már kritizálták őket, csuklóból kidobták amit a tőzeggel tudnak, és ember, nagyon is komoly dolgokat tudnak! Mindkét verzió egy-egy rég elpusztult lepárló nevét viseli, így újabb adalék kerül a hagyománytisztelet és örökség kérdéskörhöz. A Laddie ébredésekor igen fontos volt, hogy a lehető leghamarabb piacra jusson, így tudták csak üzletileg átvészelni a legnehezebb első éveket. Ezért rengeteg variációja létezik ezekből az időkból a Bruichladdichnak. Ezernyi single cask, követhetetlen mennyiségű sorozatok, és főleg, mindenféle boroshordós utóérlelés. Hívjuk ezt maszknak, elfedésnek, és máris meg van a kapcsolódási pont Peden maszkja és a whisky business közt. Ez azért volt, mert a fő befektető a francia bor businessből érkezett, nyilván használta kapcsolatait, könnyen szerzett jó hordókat. A lepárlómester pedig igyekezett kihozni a párlatből és a francia hordókból amit lehetett. Így kialakult egy sajátos stílus, ami a Bruichladdich karaktereire (a housestyle-ra épült) de egyben egy új stílust is teremtett ezekkel a lágy Islay aromákkal, hol jól, hol gyengébb módon együttműködő boroshordók adta extrákkal. Persze a Bruichladdich kommnikációja mindig is arról szólt, hogy na ez, ez a housestyle, a progresszivitás, ami igenis applikálható a 21. századba egy viktoriánus whisky főzde múltjára és egyediségére alapozva. És annak ellenére igazuk volt, hogy sokan, sokszor kritizálták őket, hogy szinte kurválkodnak a sok boroshordóval, és sokkal több az imázsépítés és a marketing, mint a minőség. Hogy eleve mit akarnak egy lágy, tőzegmentes whiskyvel Islay szigetéről, meg még ráadásul ezt is elfedik. Maszk mögé bújnak. Boroshordók adta aromákkal. A Bruichladdich pedig bátran beleállt a helyzetbe és elképesztően vagány, mindennel szembemenő, progresszívitást hangsúlyozó arculattal és hittel sikerre vezette a lepárlót. A maszkról, mint a túlélést segítő elfedésről, és az erre reagáló kritikákról Mark Reynier, a befektetők vezetője csak annyit mondott: Ugyan, hiszen pár száz éve nem volt amerikai whiskey ipar se, amelyik ellátta volna hordókkal a skót whisky ipart, abba tették az őseink a párlataikat, amit épp találtak. Nem, hogy ez eltévelyedés a hagyományoktól a sok boroshordó, hanem sokkal inkább ez maga az whisky, ami volt!

És valljuk be, igaza van. Ennek ellenére, ahogy ma nem a múlt századok erkölcseit vesszük alapul, hiszen mai viszonyok közt egy része nyilván nem alkalmazható, úgy a skót whiskyt is az alapján kezeljük manapság, ami az elmúlt 60-70 évben történt vele.

A választott whiskym a Bruichladdich Sixteen nevű, 16 éves malt lett. A párlat 1995 körül került hordóba, american oak érlelés. Ebben az időben a lepárló zárva volt, enyészet ütötte fel a fejét. Az akkori tulajdonos nem tervezett a Bruichladdich lepárlóval. Pár elhivatott helybeli szakember időnként karbantartási jelleggel lefuttatott pár desztillálást, hordóba tette a párlatot és eltette a raktár mélyére. Ezzekkel a készletekkel is vette meg a Murray McDavid nevű cég 2000-ben a Laddiet, és kezdett önálló lepárlásba 2001-től. A választott whiskym 2012-ben jelent meg, hónapokkal azelőtt, hogy a befektetők, alig tíz év elképesztően komoly és sikeres időszak után eladták a Bruichladdich Distillery-t. A vevő egy multi lett, a Remy Cointreau, amelyik közel 60 millió fontot fizetett a lepárlóért. Benne a készletekkel, és az addigra egyedülálló stílussal, beleértve a márka arculatát is. Számomra a Sixteen az igazi arca a Laddienak. Van nála jobb, szebb, ahogy gyengébbek is, de azt hiszem, nagyjából ez az a stílusa és állapota a Bruichladdich maltnak, amire épül az egész ház. Remélem legalábbis.

BRUICHLADDICH 16 YEAR OLD -THE LADDIE SIXTEEN   46% abv, american oak

Színe sötét szalmasárga. Illatában nagyon puha, szégyenlős, vaniliás aromák, folyós méz, lágy gyümölcsösség, dinnye, kandírozott ehető virágszirmok. Kóstoláskor hasonlóan sima, lágy. Szinte látja az ember a szeme előtt amikor kóstolja, hogy a tölgyhordó egy hatalmas kéz, amibe belesimul a Laddie lágysága. Nincs mocorgás, csend van, puhaság, pimasz kis mosollyal alszik a malt. A lecsengésben aztán jön az igazi stílus, a könnyed, tölgyes, gyömbéres-vaniliás, lágy aromájú gyümölcsök mellett felbukkanó  puha sós alap. Egy csipetnyi tengeri só a bodzaszörpből, piskótából, szelet dinnyébő álló uzsonna felett. Cuki:)

Ez a whisky a puhaságával, jellegzetes sós-gyümölcsös lágyságával remekül követte a Spirit of Freedom felvezetését aromák tekintetében. Tizenhat évével szép korú, jelenleg nincs is a Bruichladich alapsorában ilyen idős whisky. A párlat még a progresszív-klaszikussá vált időszak előttről származik, american oak, nyilván ex-bourbon. Kicsit talán halk. De azért választottam, mert azt hiszem, ez az a naturális alap, amire a Laddie építkezik, és ha ezt megértjük, sokkal könnyebb elfogadni, hogy néha igenis szükség van maszkra. Nem feltétlenül, de ártani nem árt. This is a soft and purist malt. Viktoriánus lazaság.

A második, a 2-es számú whisky, szakmai szempontok alapján követte a Bruichladdich 16 évesét, de egyben azért is választottam, mert passzol továbbra is ahhoz, amit magamról, a whiskyre építve a világról szeretnék elmondani. Maradtunk egyelőre a maszk-vonalnál, olyan érelemben, hogy néha nincs szükség arra, hogy elfedd magad, bátran ki lehet állni és magabiztosan vállalni azt, ami vagy, amit képviselsz. Mert amit mutatsz, az jó. Nincs kérdés. Kiállni büszkeség. Az meg pláne az, ha ehhez valaki csatlakozik. Sőt, maga is felvállalja azt, amit te képviselsz. A második whisky erre épített. Ez volt a felvezető poszt a kóstolása előtt:

“Amikor valaki azért visel maszkot, hogy túléljen, akkor azt legalább annyira lehet tisztelni, ha jó ügyért teszi, vagy közel áll hozzánk amit képvisel, mint ha valaki azért, hogy valami mögé rejtőzve a legjobban tudja átadni azt, amit mutatni akar (mint Zorro, vagy a japán gésák, negatív példának meg itt vannak mondjuk a faszcibáló politikusok). De az igazi vagányság az, ha maszk nélkül is azt tudod mutatni, aki vagy. És ezért tisztelnek, ezért szeretnek. Minden hibával, minden erénnyel. A következő whisky, a 2-es számú,egy olyan whisky, amelyik egy nagyon kemény környéken vállalja fel, ki is ő. És milyen jól teszi! Ez a whisky egy olyan példája a housestyle-nak, amikor már nem csak a párlatról beszélünk, mint egyedi és felismerhető élményről, hanem a párlat, -majd később whisky- a tölgyfahordóval együtt hoz létre egy lepárló profilt. Ez a lepárló, bár vannak többféle variációi is, nem hordott soha olyan értelemben maszkot, mint a túlélésért azt “viselő” pár társa. Nincsen ilyen-olyan boros vagy egyéb párlatos finiselése, szerencsére. De legalábbis nem elérhető és reméljük ez így is marad. Ez a whisky nem csak azért lett választva, mert megmutatja, hogy a modern értelemben vett housestyle mit jelent (a hordó és a whisky egymást kiegészítő egyensúlya és ezáltal kerekednek ki a lepárló jellegzetességét adó aromák) hanem mert a vagányság egy olyan értelmezése is kapcsolható hozzá, ami arról szól, hogy kiállsz és azt mondod, ez az amihez a nevemet adom. Ez a whisky büszkén visel a palackján egy kitételt, ami egyszerre elismerése ennek a sokat emlegetett és erre a lepárlóra jellemző stílusnak, és egyúttal hitet tesz a minőség mellett is. Van amikor az, hogy nem viselsz maszkot, azt eredményezi, hogy más is kiáll melletted. Mert azonosulni tud veled. Esetünkben a minőséggel. Ennek a whiskynek a sztorija is akkor lesz világos, ha majd holnap elolvassátok és értelmezitek a fent leírtakat.”

Igen, egy újabb csavar a bonyolult housestyle kérdésben. Mondtam, hogy nem lesz egyszerű! Mert a profilt megítélni szerintem többféleképpen is lehet, de a lényeg, hogy mindig legyen erős ismeretünk, tapasztalatunk és alapunk, hogy tudjuk, mi a lepárló párlatának ereje. Persze, nem lehet mindig és mindenkinek esélye arra, hogy new make spiritet kóstoljon, lepárlónként. Ezért modern fogalmak közt housestyle az is, ha egy whisky egy bizonyos hordófajtával működik remekül. Meg az is, ha a márka arculata passzol a whiskyhez. De a lényeg mindig az, hogy felismerd – ha ismered persze- a lepárló jellegzetességeit.Ez pont egy olyan kérdés, amiben kevesebb szerep jut az egyéni ízlelés szabadságának. De szerencsére vannak olyan whiskyk, amik bizony stabilan mindig hozzák a rájuk jellemzőt. Az egyik ilyen a 2-es számmal jelzett whisky. Egy kemény környék, a Highland északi része az otthona, és itt hoz egy olyan stílót, ami lágy, könnyed, mézes-almás aromákkal operál, és jó minőségű amerikai tölggyel, annak fűszerességével totálisan kiteljesedik. A whisky a Balblair Distillery egyik maltja volt. De nem akármilyen! Egy 1993-as lepárlású, 2016-ban palackozott, 23 éves, ex-bourbon single cask. Palackozta a Balblair Distillery, exkluzív kiadásként a Royal Mile Whiskies-nek. Ez az a cég ahol én dolgozom. És roppant büszke vagyok rá, hogy egyetlen külföldiként (mindenki más skót,pár ír és angol akik már “skótosítva” vannak) elismernek. Ez a whisky már azután jelent meg, amikor hozzájk kerültem. Kvázi ez volt az “első single caskom” , amit már magaménak éreztem, lévén a válogatás idején már az RMW-hez tartoztam. Összesen 204 palack készült belőle. Ha emlékeztek mit írtam fentebb, egyben előző este a Dramtagozat részvevőinek is a whisky felvezetőjében a büszkeségről, arról, hogy van, amikor nagyon jók is leteszik melletted a garast, a nevüket adják ahhoz, amit csinálsz, már érthetőbbek a szavaim. Erre a palackozásra, ami egy hivatalos single cask palackozás a lepárlótól, rá merte tenni a Royal Mile Whiskies a nevét. Tudtuk, mire képes a Balblair és mit keresünk. Ezt:

BALBLAIR 1993 – 2016 23 YEAR OLD EXCLUSIVE ROYAL MILE WHISKIES SINGLE CASK  #3433  53.2% abv  204 bottle (137/204)

Színe arany. Illatában kerek, lágy aromák. A klasszikus Balblair. Alma, méz és tölgyfűszerek. Puha szarvasbőr. Kóstoláskor egy lédús, zamatos, sárgahéjú alma, banán, édes és fűszeres, jellegzetes tölgyfűszeres-mézes keveredés. Lecsengése melengető, lágy, végigkíséri a tölgy puha kesernyéssége. Az édes, krémes aromák óvatosan kísérik a fás,fűszeres finist.

Szép, komoly korú single cask, magyar piacon nem túl könnyen elérhető kombinációjú, hivatalos Balblair. Tökéletes példája annak, mit jelent a kor, a housestyle és a tölgyfa együtt. Semmi különlegesen ritka élmény, hanem egy stabil, könnyen befogadható,tökéletesen harmonizáló üzenet. Ezt tudja a Balblair, a Felföld északi részén. Nincsenek boroshordós bohóckodások, nincsenek százféle, független palackozók által variált verziók. Ez van, ezt akarja mutatni a lepárló, nincsenek kompromsszumok. Az már csak érdekesség, és erősíti a párlat jellegzetességeiről írt mondataim, hogy a Balblair időnként kiad privát single cask palackozásokat, hasonlókat mint nekünk, csak heavily sherried formában. Igen, ezek néha szinte elképesztően sötét, totális sherry dominált Balblair maltok, amik valami igazán elképesztő minőséget hoznak. Sőt, van nekik tőzegelt maltjuk is, saját tőzegeléssel, de nem fogják megjelentetni hivatalosan. Mind a sherry hordós, mind a tőzegelt Balblair pazar azok közül amiket kóstoltam. Plusz az american oak,ex-bourbon érleléseik, amik a mézes-almás-fűszeres jegyeket emelik nagy magasságokba.Az alapsoruk talán nem annyira érdekes, de az 1989 és 1990 Vintage, ami elérhető árért van még, kiváló malt whiskyk. A Balblair Distillery 1790-es alapítási dátuma alapján az egyik legidősebb, jelenleg is aktív főzde Skóciában. Hogy a hagyományokhoz is legyen egy kapcsolódási pont…

Elérkeztünk a 4-es számú dramhoz, és annak sztorijához.

A harmadik dram volt az, amivel minden kezdődött (a kóstolás során a minták közt ez a whisky a 4-es számot viselte, de 3.-nak kóstoltuk). Pontosabban az a sztori, amihez ezt a whiskyt választottam. 325 évvel ezelőtt szörnyű dolgok történtek a Highland szurdokjai közt. Ijesztőbbek, mint Peden maszkja, pedig azt is megirigyelné bármelyik hollywoodi maszkmester, aki épp Hannibál visszatérését forgatja valami betegagyú rendezővel. Ez a szomorú esemény volt az origó, erre fűztem fel,elé és mögé, a többi sztoriját és az azokhoz párosított whiskyjeit az estének. Folytassuk azzal, hogy elolvassuk a Dramtagozat zárt csoportban posztolt bevezetőt:

“A harmadik whiskyt azért választottam, mert egy olyan eseményhez akartam kapcsolni valamit, ami majdnem napra pontosan akkor történt mint a mi Dramtagozatos kóstolónk. De ehhez a sztorihoz most vissza kell kanyarodjunk kicsit a kezdeti, történelmi beveztőhöz.

Ott hagytuk abba, hogy 1660-ban II.Károly visszakerült a trónra, Skóciában pedig elkezdődött a Covenantisták gyilkolása. Ez volt a Peden-maszk sztori időszaka. 1685-ben Károlyt testvére követi a trónon, VII. Jakab néven, akit három évig tudott tolerálni a monarchia angol fele, majd Jakab királyt katolikus hite miatt eltávolították a trónról. Az ok egyszerű volt. Jakabnak volt egy lánya, Mária, aki a protestáns orániai Vilmos felesége lett. 1688-ban Jakabnak fia született, apjához hasonlóan szintén katolikus hittel, így a király halála után, az egyenes fiúági leszármazás miatt az egész monarchia egy katolikus dinasztia uralma alá került volna végérvényesen. Később ez a fiú utód és majd még később ennek az utódnak a fia voltak a jakobita felkelés vezetői, mint trónörökösök( a skót történelemben Old Pretender néven ismerik Jakab fiát, majd ennek a fiát Young Pretenderként,ő volt Bonnie Prince Charlie). Jakab királyt Franciaországba száműzték. Helyére a protestáns Orániai Vilmost és feleségét, Máriát ültették a trónra. A francia száműzetésben élő VII.Jakab hívei főleg a skót Highlands és a szigetek katolikus, a Stuart ház skót gyökereihez hű felföldi klánok voltak. A mai Lowland teljes egésze inkább a főleg az angolhű, lassan “elbritesedő” skótok területe volt, szemben a vad, klánok felügyelte, Stuart-hívő, főleg katolikus, függetlenségpárti Highlanddel. A száműzetésben élő királyhoz hű erők, kiegészülve a felföldi klánokkal egy rövid, kisebb sikereket hozó felkelést robbantottak ki, de Orániai Vilmos partraszállása majd gyors katonai sikerei atomjaira zúzták a loyalista ellenállást. A monarchia szinte teljes egészében száműzte a katolikusokat a birodalmi életből,és elnyomást hozott a skót Felföldnek. Az 1688-as felkelés a következő évre elbukott, a végső fejezete a dunkeldi csata volt, ahol végérvényesen legyőzték a felföldi klánok alkotta sereget. A vesztes csata után hazafelé tartó klánok egyike, a Maclains of Glencoe, a Mac Donald klán egyik ága, és a Glengarry ágbeli unokatestvéreik kifosztották egy Robert Campbell of Glenlyon nevű felföldi birtokos földjeit. Campbell, a névadó Campbell-klánból, amúgy sem volt túl jó anyagi kondícióban, ezzel pedig, hogy mindenét elvitték a visszavonuló MacDonald klán emberei, arra kényszerült, hogy hivatalt vállaljon az “ellenségnél”, egyben az anyagi túlélést és a várható jogi elégtételt biztosító királyi apparátusnál. Beosztása szerint egy királyhű skót ezredben volt. 1690-re minden pre-jakobita ellenállást felszámoltak a királyi erők. Vilmos király 1692.január 1.-jei dátummal kegyelmet hirdetett minden klánnak, ha azok az adott napig bezárólag a helyi magisztrátus előtt felesküdnek az orániai házra. A klánok hezitáltak, engedélyt kértek a francia száműzetésben élő Jakabtól, aki még mindig hitt abban, hogy hamarosan visszatér és elfoglalja jogos trónját. Végül mégis engedélyezte a klánoknak, hogy felesküdjenek Vilmosra. A téli időjárásnak köszönhetően a válasza szinte az utolós pillanatban érte el a Maclain of Glencoe család (MacDonald of Glencoe) főnökét, aki azzal is demonstrálta ellenállását a királya engedélye ellenére, hogy az utolsó napra hagyta a hivatal előtti megjelenést. December utolsó napjaiban indult el. A megmaradt iratokból és adatokból itt egy kisebb összeesküvés elmélet is kirajzolódik, hiszen Alistair Maclein of Glencoe útját és megérkezését a három napi járóföldre lévő magisztrátus elé folyamatosan nehezítették, hol visszatartották, hol a magiszter nem volt elérhető. Bár a főnök egy nappal a határidő előtt még így is megérkezett, a szabadságon lévő magiszter csak a vilmosi határidő után fogadta. Igy hivatalosan a Macleincsalád, a MacDonald klánból, nem nyert bocsánatot, bár a papirokat arról, hogy megtette az esküt kiadták, hiszen a késés nyilvánvaló volt az állami részről. Hogy ezek a nehézségek direkt történtek e és egy borzasztó terv részei voltak, azt a mai napig nem tudjuk. Remek téma amúgy. A történet ezután vette igazán kezdetét.

A Lowland monarchista erői és a rivális klánok nem örültek a kiadott kegyelemnek, hiszen titkon arra számítottak, hogy birodalmi szempontból egy kegyetlen kivégzéssel szó szerint örökre lefejezhetik a rebellis felföldi klánokat, míg a rivális klánok egyfajta bosszú lehetőségét látták az évtizedes szomszédos fosztogatások elrendezésére.

A háttérben zajló erőknek köszönhetően a király végülis kiadott egy parancsot a glencoe-i tolvajok teljeskörű kiirtására.

1692 januárjának végén az Earl of Argyll gyalogosezred két százada, 120 emberrel megérkezett a Glencoe birtokokra, ahol a következő két hétben, a Highland szokásainak megfelelően, igazi vendéglátásban részesültek. Ettek, ittak, élvezték a háziak vendégszeretetét. Hivatalosan a századok azért érkeztek, hogy begyűjtsék az éves ingatlanadót. A századokat Robert Campbell of Glenlyon vezette, akinek földjeit pár évvel ezelőtt feldúlták ugyanezek a vendéglátók. A helyzetet bonyolította, hogy Campbell unokanővére a házigazda fiának felesége volt. A katonái közt viszonylag kevés Campbell klán-beli,inkább többnyire a Lowlandről származó katona volt. Az ezred ugyanaz a katonai alakulat volt, akik az esküre igyekvő Maclain of Glencoe MacDonald klánbeli vezetőit pár napig foglyul ejtve akadályozták egy hónappal korábban, hogy időben megérkezzenek a magisztrátus elé. 1692.február 12.-én megérkezett Drummond kapitány, az ezred vezető tisztje, egyik főkolomposa annak, aki igyekezett megakadályozni, hogy a MacDonald klán Glencoe-i ága felesküdjön Vilmosra. Zsebében egy elég egyértelmű parancs volt. A parancs a király utasítására hivatkozott, és egyenesen Robert Campbellnak szólt. Benne a nyilvánvaló: reggel öt órakor minden hetven év alattit és legfőképp az “öreg rókának” nevezett Alaister Maclain és fiai gyökerestül való kiirtását rendelte el Campbelltől, akit szintén megfenyegettek, hogy ha nem végzi el a munkát, azt felségsértésnek veszik.

325 évvel ezelőtt, szinte napra pontosan, február 12.-én hajnalban aztán az előző este még a háziakkal vacsorázó és kártyázó tisztek és katonák 38 MacDonald klán-beli férift és további negyven nőt és gyermeket gyilkoltak meg pár óra alatt a MacDonald klán Glencoe-i ágából Ez a tett, ami nem csak egy kegyetlen leszámolás volt, hanem a legundorítóbb tett, lévén a Highland hospitality teljes megsértését is jelentette, a Glencoe-i mészárlás néven került be a skót történelembe. Ettől a hajnaltól kezdve a Campbell klánt általános megvetés és gyűlölet övezi a Highlanden. (emlékeztek a Szupernagyi című film pernahajder Campbell nevű alakjára?:) De mondhatnám azt is, hogy a Trónok harca írója deklaráltan merített ebből a sztoriból. Volt olyan pub a Highlanden, hol még a 20.század végén is volt egy tábla, hogy Campbell klán-belieket nem szolgálnak ki.

Glencoe egészen a 20.század elejéig a klán leszármazottjainak birtokában volt, de akkor eladta az utolsó tulajdonosa egy amerikai üzletembernek. Az évtizedek során a birtokből egyre több és több részt adott el az amerikai, míg a 2000-es évek végén az utolsó darabja is licitre került. A helyiek igyekeztek megvásárolni, de nem volt elég pénzük rá. Végül egy MacDonald leszármazott a befolyása révén különböző adományokat gyűjtve (gyakorlatilag kölcsönöket összeszedve) kifizette az amerikai érdekeltséget és a helyiek kezébe adta a Glencoet. Azóta a Glencoe birtok egy non-profit szervezet, a helyiek igyekeznek életben tartani, úgyis mint a klán és úgyis mint skót történelmi emlékhelyet. Ingyen dolgoznak benne, bevételük adományokból van. Az évek során a vásárláshoz megszerzett dotációt vissza kellett fizetniük. Ebből az összegből még vagy 19 000 font vissza van. Utólagos beleegyezésetekkel, mindannyiótok utalásából egy-egy fonttal támogatva, átultam 16 fontot az alapítványnak. Így egy újabb árnyalatot adva ennek a magyar Dramtagozatnak, a skót whisky magyar rajongóinak elhivatottságát is kifejezve, egyben tisztelve a Highland embereit, történelmét és jövőjét. A következő ital tehát egy tószt ennek az évfordulónak, a MacDonald klánnak és a Glencoe birtoknak!”

Nos. A Glencoe-mészárlás. Mit lehet erre inni? Majd én megmondom! A választott whisky egy olyan lepárlóhoz kötődik, amelyiknek az alapítója MacDonald nevet viselt. Igen, nyilván a MacDonald klánhoz tartozott. Long John MacDonald néven lett ismert a skót whisky történelmében, lévén közel két méteres úriember volt. Később egy blended whisky sokáig viselte a Long John nevet, de ennek nem volt köze az eredeti MacDonaldhoz, sem a Ben Nevishez. Az eredeti Long John MacDonald lepárlója ugyanis a Ben Nevis Distillery, Fort Williamből, a Highland nyugati partjaihoz közel. A whisky még sem Ben Nevis single malt, hanem egy Glencoe nevű, nyolc éves vatted malt. A vatted malt, vagy mai megfogalmazás szerint blended malt, azt jelenti, hogy minimum kettő, de általában több, single maltot kevernek össze. Nincs grain whisky benne! Csak single malt. A single malt meg, ugye, maláta-élesztő-víz, minimum 3 évig tölgyhordóban érlelve, egy lepárlótól. Nos, lehetett e volna jobb whiskyt találni ehhez az évfordulóhoz, mint a Glencoe? Főleg, hogy az egész vérengzés sztorija a whisky dobozán is le van írva. Ez egy egyértelmű emlék whisky. Egy MacDonaldtól, aki történetesen egy Vilmos királyról elnevezett helyen építette fel a lepárlóját. A Ben Nevis, ami nyilván alapja ennek a vatted maltnak, jelenleg a japán Nikka kezében van. Nem túl jelentős az alapsoruk, de ami van, az igazi igazi felföldi, régi iskolás malátawhisky! Ez az ital nemcsak azért passzolt a tematikámban, mert egyértelműen a citált eseményhez lett kreálva, hanem azért is, mert az aromái, a whisky stílusa pontosan az, amit mi oldschoolnak hívunk. Ezek a nehéz, olajos, “mocskos”, testes, húsos, vegetális aromák. Nem sok ilyen van ma a piacon! A mainstream, modern whiskyk többnyire amerikai hordós, a vaniliás, édes jegyeket alacsony alkoholtartalommal felturbózó italok. Lassan eltűnik az igazi, piszkos, öreg, dohos Highland malt stílus. Bár a japán tulajdonlás óta sok dolog változott, azért a Ben Nevis név alatt futó malt whiskyk még mindig egyfajta öregiskolás cuccok. A Ben Nevis stílus, főleg ha kap sherry hordót, remekül kidomborítja az elveszett highland-stílt. Amennyire lehet, igyekszem minél korábbi BN whiskyket inni vagy választani, mert azért a szép szavak mögött a valóság-ismét a japánoknak köszönhetően-sokat változott, és nem egyszerű infókat kapni korrektül a palackozásokról.A választott whisky vatted malthoz mérten elképesztően magas, 58 % abv-vel kiadott cucc. Hát, azt hiszem, ha MacDonald vagy, és emlékezel az őseidre akiket legyilkoltak, kell valami erős. És utána rá lehet fogni, hogy attól jöttek ki a könnyeid.

GLENCOE 8 YEAR OLD  VATTED MALT 58% abv

Színe öreg,polirozatlan arany. Illatában könnyed, mézes-fűszeres. Malátás, száraz. Kóstoláskor testes, olajos, tele gabonás jegyekkel, csokoládés, szirupos, édes. Erős alkohol, töppedt szőlőszemek, majdnem mazsolás. Diós, dohos, gombás. Egy olajos, könnyű fűszeres bor római amforában. Malátás, öreg narancs lekvár, tölgy, sherry, gyümölcsös. Lecsengése édes, közepesen hosszú. Ha ilyenek lennének a vatted maltok, többet is innék.

Ez a whisky már az 1960-as évektől a piacon van. Azóta nyilván változott, a jelenleg elérhető verziójában sem egyértelmű, mi a domináns malt. Nem lehet nagy tévedés, ha Ben Nevisnek hisszük. Hatalmas alkohol, ami teljesen kezelhető az aromák virgoncságával. A Ben Nevis az Egyesült Királyság legmagasabb hegycsócsa, innen lenézve a vérben fürdött Glencoe szurdokra, egy jó adaggal ebből a whiskyből a poharunkban valahogy minden olyan egyben van. Nagyon magas minőség a kategóriájában. Erre a whiskyre lehet alapozni tudást. Ha ez tetszik, akkor tud olyan irányt mutatni, ami mentén érdemes whiskyket kóstolni. Nem egy top whisky, de nagyon erős meglepetésre képes.

Ahogy már fentebb kiderült, sokat jelent nekem a múlt. Tisztelem, ahogy tisztelem azokat is, akik törődnek vele. Főleg, ha ezt természetesen, ösztönösen teszik, nem trendeknek megfelelve. Nem azért, mert ingadozó identitásukat hamis mítoszokkal igyekeznek erősíteni. A tudás néha azzal jár, hogy az ember bevallja magának, nem minden nemes és fennkölt ami a múltból érkezik. De ezt lehet egyensúlyozni azzal az őszinte, ösztönös hozzállással és elhivatottsággal az igazság felé, amivel a 3-as számú whisky (ezt a whiskyt negyedikként kóstoltuk, bár a száma a minták közt a 3-as volt) rendelkezik. Pontosabban, azok akik ezt a whiskyt készítik. Egy igazi profil-whisky. Hatalmas reputáció veszi körül, mindent és mindenkit aki részese ennek a whiskynek. Mert nem akar az ital más lenni, mint amire képes. A képessége pedig esetünkben azt jelenti, úgy maradt, ahogy csinálták anno. Nincs business, nincs buta marketing. Tisztaság van, egyszerűség. Nagyszerűség. Így vezettem fel:

“Ha már arról beszéltünk az elején, hogy housestyle, ami ugye egyfajta hagyományőrzés is, főleg ha a lepárló, lepárlók valóban hűek maradnak a saját, régóta ismert stílusukhoz, meg hagyományőrzés úgyis mint a fent említett glencoei mészárlásra való emlékezés, nem mehetünk el az mellett, hogy a legtöbb skót lepárló valóban büszke az örökségére. Vannak akik ezt őszintén, természetes módon teszik, vannak amelyek multicégek kezében, az identitást csak marketingeszköznek tekintik. De még ezekben a lepárlókban is olyan skót emberek dolgoznak, akik büszkék a skót hagyományokra, a whiskyre. A legtöbb -ha nem az összes- skót lepárló régi, gael nyelvű nevet visel,és a whiskyk egy része is. Gondoljunk bármelyik lepárló nevére, és ez egyértelmű. Gondoljunk whiskyk nevére, mint pl Corryveckan, Bacalta, Finealta, An Turas Mor, Ceobanach, Cairdeas. Velük szemben a modern Fine Oak, Founder’s Reserve, Legacy, Three Wood, stb. Aztán persze vannak ahol csak egy korjelölést kapsz, meg vannak, ahol csak egy nevet,mint Cipher. Egyre nehezebb elválasztani az őszinteséget és a pénzt. Nem vagyok álszent, az üzlet az ilyen. Egyszerűen csak meg kell találni az autentikus vonalat, ami mint említettem, egyre nehezebb. Már az igazán “keményvonalas” lepárlók is kényszeredetten, de eltolódtak ebbe az irányba. Van aki igyekszik modernizálni a hagyományokat, alkalmazkodva próbál megmaradni betyárnak, van aki igyekezne modern lenni, de vagy nem megy nekik, vagy nem is erőlteti igazán. Az újonnan nyíló lepárlóknál már egyértelmű, hogy a background story, a lepárlók története, a múlt, az imázs már egyértelműen az üzleti vállalkozás alapja. Vannak aztán a Lost Distillery nevű, kissé félrevezető irányzatok, és vannak, akik néha felbukkannak eredeti nevükön, mint elveszett lepárlók, és nem is kell mást “mondaniuk” a cimkéjükön csak, hogy Brora vagy Millburn vagy Glenlochy. A következő whiskyt azokra szeretném emelni, akik a hagyományőrzést nem elavult, vagy árubabocsátandó dolognak tarják, hanem ebben élnek. A whiskyjük viszi a housestylet megalkuvás nélkül. Ez az ital ismét egy olyan profil-whisky, amiből elég kön